
Ha újra mesélsz
Ha újra mesélsz
Majd a démonokrók
Lelkünket rágó
Félelmeinkről
Mesélj a nyári éjszakáról
Fegyveresek férfiak
Haragos szaváról
Akik a falu közepén
Jelszókat szavalva
A csónakokba raktak
És a némán ringató
Tavon túl várakozó
Vonatokba tereltek
Hogy sosem hallott
Messze országok
Ünnepelt rabjai lehessünk
Mesélj az első találkozásról
A józanító magánnyal
Mit állandó tehernek mért ránk
A felfoghatatlan teremtő
Mikor félmeinkkel
A sorsunkra hagyott
Egy hétköznapi éjszakán
S anyáink ölétől távol
Egymás vállain sírtunk
Mesélj a megérkezéskor
Minket bámuló tömeg
Ismeretlen arcáról
A koszos pályaudvaron
Melyben hiába kerestük
Nem leltük a megnyugvást
S a rideg kastélyok parkjaiban
Erőltetett játékok
Sem nyújthattak vígaszt
Csak a félelmet növelték
Mesélj az elfeledett éjszakák
Véget nem érő csendjéről
Szüleink halványló arcáról
Mit elvett tőlünk a megnyúló idő
Mesélj a hegyekről
A végtelen tóról
És a fölötte álló házról
Mesélj sokat arról a világról
Csak egyről a reményről már
Soha ne mesélj.
Vannak mesék, amelyekben a démonok nem képzeletbeli lények, hanem maga a történelem ölti magára az alakjukat.
Vannak gyermekek, akiknek mások írják meg a sorsát. Akiknek az otthon egyik napról a másikra emlékké, a hazatérés pedig soha be nem teljesülő ígéretté válik.
Ez a vers az elszakításról, a veszteségről és az emlékezésről szól. Arról, hogy a múltat újra és újra el lehet mesélni, de az elbeszélt történetek nem adhatják vissza mindazt, amit az idő és a történelem elvett.
A mesékben a démonok legyőzhetők, az elűzöttek hazatérhetnek, és a remény végül beteljesülhet.
A történelem azonban nem mindig így mesél.
Ez a vers azoknak a gyermekeknek az emlékét őrzi, akiktől nemcsak az otthonukat vették el, hanem a hazatérés reményét is.