Amikor Periklészt kerestem
Néma a kő
ahol meztelen sarud
a földet taposta
Néma a kő és néma a táj
Eltűnt a kékszín égboltról
a múltat idéző
muzsikás aranykor
El a hárfák zenéje
derű szín nyugalma
mit magaddal vittél
hogy semmit se hagyhass
semmit a jóból
Néma a kő
s valami lehelet kellene
Hallani hangját
nincs is
vagy el szállt
s csupán az emlékek
sugara éltet
Bevésve márványba
hittel a törvény
„úgy halt
mint élt egykor”
Távol a tekintet
s hallani távol
harcosok nyugalmát
Végtelen arccal
az olajfák alján
meghalni mennek
Mind néma tekintet
arasznyi sorban
Reszket az hangjuk
anyai ölben
míg megemelkedsz
hogy mélyebbre
ássunk
A föld kapujából
perlek a jellel
Nevedet mondom
azt ami rég volt
Néma a kő már
s én összetaposlak