Koszorúk a falon
árnyaink is
magasabbra nőnek
ősz végén
ha híre jön a télnek
s a kert végében
fonnyadó virágok
ledobják majd
mind a nyári fátyolt
a tegnap még zajos
déli part
némán terít ránk
hó fedte avart
múló álmaink
semmivé válnak
és nyúló árnyak
kergetik a vágyat
ami hűlő szívünkkel
megáll majd
ha nem mozog majd
többé már karunk
mivé leszünk
és mivé fonnyadunk
mivé foszlik szét
szívünk és agyunk
s emlékmagokból
ki ültet virágot
belőlünk új szívekbe
s kik kötnek belőle
csokrot-koszorút
hogy megmaradjunk
szegény-gazdagon
és ott enyészünk
árván és vakon
és ott lógjunk tovább
mint hervadó koszorúk
a falon