Arno part, egyedül
a tavasz ledobta
megunt szárnyait
s rohant tovább
itt hagyva
millió hervadt virágot
megzavart állatot
s átadott minket
mint gondos gazda
a nyájat
a megvadult nyárnak
a vízparton
gyorsan nőnek
a füvek lapuk
és visszatérnek
a kósza vágyak
ők becéznek
és suhannak mindenütt
ők érintik meg
a lelkem
s emlékeznek
minden hajnalon
hogy mit kerestem
magamban mindig
a titkok narancsligetére
vágynék
hol az árnyék
csak este ér el
s nem jár együtt
az eltévedt széllel
ott a ligetben
talán jobb helye lenne
a csöndnek
hol nem mozdul
ég sem
levél se zizzen
csak lépteim nesze
veri fel újra
a rendet
a vizet lesem
mélán
míg némán úszik el
minden
mi szembe jön velem
itt a folyónál vagyok
mindig otthon
melynek szétfutó habjai
terítik sok ezernyi titkom
lent fények közt
ébrednek a házak
acél zaja küld jelet
a mának
lent ezer kéz
tépi már a fákat
s eltűnik végleg
a narancsfa liget