A Nap szeretője
Én, Leptis Magna
a Nap szeretője voltam.
Fényes lábaimmal
a tengerhez hajoltam.
Engem csodált maga
a tékozló Róma,
s amíg borral és olajjal
hizlalta testem
az éhes hajókat,
tízezer rabszolga várta,
hogy teljen az amfora.
Megadtam mindent,
mit ember szíve áhít,
magamba fogadtam
sok vándor kíváncsit.
Szélfútta hellént
és a gőgös latint,
északról, hol a tenger ásít.
Kelet felől a büszke perzsát,
Józsefet még, a héber árust,
és a tevéin baktató arámit.
Minden utcám, palotám, terem,
ahol a népek néha
a lomha árnyékban pihentek
visszhangozta hitelem,
és pajzsos katonák hada
vigyázta a rendet,
míg versemet szavalta
az aréna:
„Nézz körül bátran itt
messziről jött vándor,
falaim oly ékesek még ma,
mint a bársony,
pihenj és virulj fel,
gazdag földemen,
itt szerencse vár,
bőség és élet terem.”
Én szültem őt is,
Septimiust,
a büszke császárt,
ki annyi veszedelemből
kihátrált,
tűzzel tápláltam,
vággyal itattam
ifjú hitének
minden hiúságát.
Ki ragyogó kezével
öntözte rám a hálát,
új köntöst szabott rám,
tiszta márványt.
Én Leptis,
a Város voltam hajdan,
s engem csodált akkor
a Föld minden lakója,
most szétszórt köveimmel
fekszem csak itt
a porban.
Kicsorbult testem
ma is még tiszta márvány
szétterül felettem
egy eltévedt szivárvány.
Állok árnyék város
romjaimba dőlve,
viruló földjeim
a homok megölte.